English class
 |
| Reform-girls |
Réges-régen, élt egy ember, akit
Luther Mártonnak hívtak. Se szeri, se száma a róla terjengő legendáknak, de én
most elmesélek közülük egyet.
A wartburgi várra átható csend
borult, de Lutherhez váratlan látogató érkezett az éjnek évadján. Maga az ördög
kísértette meg őt. Először nem öltött testet, hanem baljós gondolatokat
ébresztett benne, megtöltötte szívét keserűséggel. Luther imádkozott és énekelt
Istenhez, de az ördög nem tágított mellőle. Amikor minden erejét és boldogságát
kiszipolyozta, hús-vér alakot öltött. Csúf, vörös szörny lett belőle,
visszataszító bűzt árasztott, és látványa oly félelmet keltett volna bárkiben,
hogy a világból is kifutott volna ijedtében. Ekkor Isten csordultig töltötte
Luther szívét bátorsággal, fogta az első tárgyat, ami a keze ügyébe akadt, és
úgy hozzávágta az ördöghöz, ahogy nem szégyellte. Ez a tárgy pedig az asztalon
árválkodó tintatartó volt. Repült a tintával teli üvegcse, végig a szobán, s
nem állt meg egészen az ördög feje búbjáig. Az ördögi jelenés, amilyen gyorsan
jött, olyan hamar szerte is foszlott. Ugyanekkor a tintatartó a falnak vágódott,
és az ultramarin kék tinta örök nyomot hagyott a falon.
Luthernek a következő ige jutott
eszébe: „Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” Ezt a gondolatot élete végéig a
szívébe zárta. Megtanult ellenállni a kísértésnek, mindörökké kizárta tudatából
az ördögöt, Isten kegyelmével telve álomra hajtotta a fejét.
A wartburgi vár, mint hatalmas
kőóriás állt a végtelen, sötét éjszakában, de benne talán egy még nagyobb
építmény, Luther hitének a vára emelkedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése