Reform-girls
Az eget millió csillag tarkította,
a hold pedig ezüstös fénybe vonta az egyébként hátborzongató fákat. Ebben a
sűrű, Balaton környéki rengetegben vesződött Gábor pap, ezen a szokatlanul
sötét éjszakán. Hallotta maga mögött a törökök kurjantásait, így megszaporázta
lépteit. Hirtelen egy halkan suttogó hangra lett figyelmes, aki a nevén szólította
őt. Kereste-kutatta a hang forrását, de minduntalan arra a megállapításra
jutott, hogy tulajdon elméjében hallja a hangot.
– Te vagy az Uram? – szólalt meg a
pap.
– Én vagyok, gyermekem – válaszolt
a hang, mely előtt meghódolni látszott az egész erdő. – És mondom néked, ne félj, mert
aki az én ösvényeimen jár, a mennyben éri el célját! Most nézz hátra egy
pillanatra – folytatta Isten –, így járnak mindazok, akik letérnek
ösvényeimről.
Gábor pap megfordult, lángokba
borulva látta a falut, ahol lelkipásztorként szolgálni akart, de azt mondták
neki, hogy az ottani embereknek nincs szüksége egyházra, mert jól megvannak
anélkül is. Mindössze 3 napot töltött a hitetlen faluban, hiszen a harmadik nap
estéjén megszállták a törökök a községet, és miután kifosztották, szórakozás
gyanánt fel is égették.
– S lám, így vesznek el azok, akik
nem az én utamon járnak – törte meg az éj csendjét Isten.
– De ne a múltba temetkezz, hanem a
jövőbe nézz! Elvezetlek egy faluba, ahol a pap most lépett az örök boldogság
kapujához, s most nyit ajtót neki Szent Péter – ezzel világító fényfolt jelent
meg Gábor pap előtt, és bevilágított egy olyan ösvényt, amit eddig észre sem
vett.
– Kövesd, s ez majd elvezet téged
az új remény falujába! – szólt Isten, s az erdő hosszan visszhangozta utolsó
szavait. Gábor pap eleget tett a kérésnek, s csaknem pirkadatig követte a
fénylő foltot. A hegyek mögül elbukkanó Nap bevilágította az ösvény végét.
Gábor pap előtt egy barátságos, apró falucska képe bontakozott ki, s újult
erővel lépett a főútként szolgáló homokútra.
Az első ember, akivel találkozott
egy lócán sopánkodó gyászruhába öltözött nénike volt.
– Min búsul nénikém? – kérdezte a
pap illedelemből, habár tudta a kérdésre a választ.
– Jaj, ne is kérdezze! Meghalt a
falu papja, az egész község őt gyászolja, hisz oly jó ember volt, hogy kívánni
se lehetett volna jobbat! Isten nyugosztalja!
– Úgy legyen.
– Na, de ennél nagyobb baj van,
hisz ki temesse el?
Mindig a pap temetett mindenkit, na
de ki temesse el a papot?
–
Majd én, hiszen jómagam is pap volnék!
Így is lett, az öregasszony
bemutatta a csekély létszámú lakosságnak leendő papjukat, és harmadnap meg is
tartották a temetést. Egy héttel később Gábor pap úgy járt-kelt a faluban,
mintha ezer éve itt élne, valamint megkapta a paplakot is. Hála Istennek, az
előző pap is újhitű volt, és egy-két maradi parasztgazdán kívül mindenkit
áttérített a lutheránus hitre. Persze itt is tartottak a török érkezésétől,
ezért például nem harangoztak a templomban, mert amilyen kicsi volt a harang,
és amennyire el volt dugva a falu két erdő közé, varázslatos módon annál
hangosabban és annál messzebbre ért el a harang hangja. Egyébiránt a közügyeket
is mind a templomban intézték. Az általános rettegésen kívül, amiben az emberek
éltek, semmi eget rengető nem történt. A termés nem volt túl kedvező, a
babonásabbak rögtön ráfogták arra, hogy a növények is félnek a gaz töröktől. A
gyerekek bevallása szerint a helyzetet a kicsik sínylették meg legjobban, hisz
el voltak tiltva mindenféle barangolástól, kalandtól és csatangolástól. A
hatvanfős falu közbiztonság híján csak reménykedni tudott, hogy a törökök nagy
ívben elkerülik őket. Ebben az időben a legnagyobb kapocs és összetartó erő
bizony az igaz hit volt. Gábor pap a nehézségek ellenére bátran egyengette a
népet Isten útján, s a törökök egy jó darabig a közelébe se kerültek a falunak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése